Egyre szegényebbek vagyunk. Eleink sem éltek gazdagon, felmenőink között béresek, gulyások, kondások, cselédek élték ugyanígy filléres életüket, de mégis egy valamiben mások voltak az ő mindennapjaik. Tudtak nevetni, énekelni, dudorászni, hímezni, szép mintát faragni a ház gerendájába vagy a pásztorbotra. Nekünk a szegénység mellé csak a keserűség jut. Elveszítettük a belső békét, mintha Krisztus elengedte volna a kezünket.

Betegségek sújtanak bennünket, családtagjainkat és ismerőseinket, s hiába imádkozunk, nem jön a várva várt csoda. Csak végig gördülünk a kórházi futószalagon, míg menthetetlenül el nem érjük a végét, mert már nem ápolnak gondosan bennünket. Egyre borzalmasabb halált halunk félre dobva, magunkra hagyva, kiszolgáltatva. Mintha az égiek már nem hallanák meg szavainkat, Rafael arkangyal nem árasztja ránk gyógyító fényét és már Szent Rita sem közvetíti Isten felé lehetetlennek tűnő kéréseinket.

Poloskák és patkányok árasztanak el mindent, szeméthegyek közt botorkálunk, bűz és fertő terjeng a levegőben. Ne áltassuk magunkat, a járványok már a küszöbünket ostromolják, hiába kérjük Szent Rókus védelmét.

Gyűlölet rágja lelkünket, embertelenül cselekszünk, nem segítjük a rászorulókat, irgalmatlanul tapossuk egymást, hátat fordítunk felebarátunknak, tönkretesszük környezetünket és egyre erkölcstelenebbek vagyunk. Mintha magunkra maradtunk volna, nincsenek már köztünk angyalok.

Kiszáradt a Duna, az éltető folyó, amiért valamikor ide vertük le sátrainkat. Veszély ez, nagyon nagy veszély, mert a vízhűtéses atomerőmű hamarosan leáll, és beköszönthet a sötétség. Mintha Mária elfordult volna tőlünk, hogy inkább azokat segítse, akik betartják Isten törvényeit.

Mindez miért? Mert eltűrjük a Gonosz hatalmát.